Miután a férfiaknak már nem kell ölniük
Válasz Graca Endre leiratára
Március 27-én Lányi András vezetésével humánökológiai disputa zajlott Tevesz László férfiszerepeket tárgyaló esszéiről. A beszélgetésről Graca Endre írt remek tudósítást az ELTE Online lapba. Tevesz kiinduló tétele szerint a nyugati kultúrát korszakokon keresztül kísérő férfieszmény napjainkra válságba került, összezavarodott, miután a fogyasztói társadalom konformizmusa kioldotta belőle az ókortól a 20. századig meglévő önállóság, bátorság komponenseit. Tevesz hatékonyan száll szembe a férfieszmény definíciós kihívásaival; lévén a férfiasság a közgondolkodás szerint önmagyarázó, ennek megfelelően zavaros és szubjektív fogalom, esszéiben a nyugati kultúra férfidefinícióinak bőséges és alapos katalógusával rajzolja meg az intézmény körvonalait. Korábban rövid ajánlóval nekem is lehetőségem volt már reflektálnom rájuk.
Tevesz a férfitörténelem korszakain át a civilizáció célját fedezi fel, értelmezésében a férfiakra osztott szerepek a férfiak fizikai erejét, versengő hajlamait igyekeznek a társadalom számára hasznosan csatornázni. Ez a szelídítő munka hozza létre a lovagias, gáncsnélküli férfiasság, elterjedtebben a férfibecsület absztrakcióját, amely valamilyen formában az esszékben leírt összes férfi-modell sajátja, ahogy sajátjuk a korszakokon átívelő intellektuális hajlam is a művészetre, szellemi munkára: az evolúcióban versenyre és háborúra kódolt lény az alkotó béke hordozója is. A válság így az absztrakció elerőtlenedése, a férfiak célvesztése lenne. A férfi-absztrakció persze messze nem áll kritikán felül, a feminista analízis rámutat, hogy a megszelídített erő fikciója jellemzően a társadalmi hatalom férfiakhoz csoportosítását jelenti. A lovagias férfi dolga megvédeni a nőt, ezzel rögzítve a férfiak elit-szerepét a nők felett, épp ahogy a földesúr eredeti dolga is a jobbágyok védelme lett volna. Ma már tudjuk, hogy a tradicionális férfiszerepek a férfiakat is elnyomják, a kortárs férfiak elmagányosodását a korábbi generációk férfijainak szerhasználati és indulatkezelési problémái előzték meg. Tevesz László hipotézisével szembeni legfontosabb kritikám is ez, a társadalom egyik felét a politikai hatalomért cserébe védelmezővé, a másik felét a biztonságért cserébe alávetetté, kiskorúvá tenni egyik érintett számára sem egészséges. Ha a kérdést úgy tesszük fel, mi a férfilét célja, a férfiakat számomra természetellenes funkcionális értelmezésbe szorítjuk, mintha nem lennének többek a társadalmi fejlődés munkaeszközeinél. Az ultrakonzervatívok ehhez hasonló elvek mentén gyarmatosítanák vissza a női testet. Vékonynak látom a vonalat a közösségi életcél és az ember szerszámmá válása között.
Lányi Andrástól származik a beszélgetés egy szintén gondolatébresztő felvetése: a férfieszmény válsága talán akkor kezdődött, amikor a férfiaknak már nem kellett többé ölniük. Ezt érthetjük úgy, hogy a mindenkori férfiszerepek funkciója a férfiak erőszakos energiáinak elvezetése. Én mást hallok ki belőle: lehet, hogy a férfiszerepek válságát az indította, hogy az őket eredetileg létrehozó kényszer – háború, éhezés – eltűnt. Graca Endre leiratában ekkor kérdezi, a 21. század egyszerűen csak nem tud már régi típusú univerzális ideálokat fenntartani? Visszakérdezhetünk, biztos-e, hogy ez olyan nagy baj.
De gazdagítva a férfiválság irodalmát, hadd utaljak Yukio Mishima japán író munkásságára és halálára. Az 1925-ben született Yukio Mishima betegsége miatt nem csatlakozhatott a hadsereghez, a háborús vereség utáni művei pedig kimondottan személyes hangon elemzik Japán birodalmi identitásának megszűnését, a modern Japán születését. Homoszexualitása mellett lesújtó szégyennel ír saját értelmiségi-voltáról és testi gyengeségéről, bűntudatot érez férfiatlansága és hazafiatlansága miatt, idealizálja a múltat és a szamurájok hagyományait. Ahogy egy 1966-os televíziós interjúban mondta: „A modern életből hiányzik a dráma. Olyan korban élünk, amiben nincs hősies halál”, majd később: „20 éves voltam, amikor a háború véget ért. Akkoriban a fiatal barátaimmal másra sem tudtunk gondolni, mint arra, hogyan és mikor fogunk meghalni” végül: „Nem tudunk önmagunkért, csak valamiért tudunk élni, ebből logikusan következik, hogy meghalni is csak valamiért lehet. Erre szolgáltak régen a nemes célok. A demokráciának természetesen nincs szüksége ilyen nemes célokra.” Az ember tehát Mishima szerint is szükségszerűen szerszám, egy katonatársadalom esetében a halál szerszáma. Ő komolyan hitt ezekben – önkezével vetett véget életének egy általa szervezett monarchista puccs kudarca után; a régi szamurájok módszerét, a hasmetszést, a szepukkut választotta – mégis nehéz nem úgy látni, maga is észreveszi halálkultuszának abszurditását, amikor hangsúlyozza, milyen fiatalon álltak készen életüket adni Japánért.
Felvethető, hogy Mishima műveiben a japán férfieszményt, a szamurájkultuszt írta le, ezért nem kötődik a Tevesz által elemzett nyugati férfikánonhoz. Mishima férfikultuszában azonban elvéthetetlen a nyugati elem. A Meidzsi-reformok után vagyunk, Japán nemcsak nyitott a nyugati kultúra előtt, de annak egyik legtökéletesebb ázsiai epigonja is: poroszos militarizmus és brit imperializmus jellemzi, melynek voltak előképei a Japán középkorban, de külsőségeit teljesen Európától kölcsönzi. A militarizmus pedig a nyugati férfiideál hordozójának is bizonyul (ez egyébként szolgálhat tanulságokkal a férfieszmények politikai természetét illetően): a saját maszkulinitását művészi performansszá emelő Mishima nyugati öltönyben, szájában nagy nyugati szivarral fotózkodik, gyerekként képeskönyveiben Szent Györgyöt, Szent Johannát és Szent Sebestyént csodálja. Az általa erősen eroticizált szamuráj férfikultusz is már visszaszármaztatott intézmény, ilyennek látja a szamurájokat, aki lovagmeséken nőtt fel. Vonzalmának tárgya a két világot összekötő egyszerű, közösségi érzésű becsületkódex, ami annyira jellemző a katonai arisztokráciákra.
Yukio Mishimánál alapvető kapcsolat van a férfieszmény és a halál között (megint eszünkbe juthat Lányi kérdése). Mishima pont a túlélésben veszíti el saját férfieszményét, nem halt meg, ezért férfiatlannak érzi magát. Ez a funkcionalista férfikép sötét, önpusztító oldala. A tradicionális férfiszerep tagadja és letöri a szabad akaratot: elsősorban férfi vagy, tehát a közösség által rád osztott szerep és karakter felülírja sajátos vonásaidat. Konfliktus vetődik a kollektív férfiszerep és a férfiak egyénisége között, Tevesz ennek megfelelően fel is tárja a férfieszmény és az atomizált, individualista társadalom Mishimánál is tárgyalt ellentétét. A férfi és a konformizmus viszonyának újragondolása valójában a férfi és a társadalom viszonyának újragondolását teszi szükségessé. Ha igaz, hogy az ideálok korának vége, ez alkalmat ad nekünk, hogy saját boldogulásunk és jóllétünk felé forduljunk.