A lovagok tragédiája

Tevesz László: A "NYUGATI FÉRFI-ESZMÉNY" TÜNDÖKLÉSE ÉS TRAGÉDIÁJA 1.

Kik voltak a férfiak? kérdezi Tevesz László idei esszésorozatában, faggatva a társadalmat és a történelmet. Voltak fejedelmek, érsekek, orvosok és katonák, bűvészek, nagyok és hatalmasak Óz függönye mögött, munkások, erősek, ügyvédek, hamisak. Tevesz László korszakokon át elemzi a nyugati kultúra férfiképének alakulását. A férfiszerepek évszázadonként változtak ugyan, de alapkomponensük, a történelmi térben játszott cselekvő szerep mindig megmaradt.

Lovagok is voltak, nemes keverékei brutális erőnek és kifinomultságnak. E gáláns hentesek különös hangsúlyt kapnak Tevesz elemzésében, mivel az általuk szimbolizált férfiszerep bizonyult talán a legmeghatározóbbnak Európában. A lovagiasság, udvariasság a hatalom (katonák és politikusok kezében ez annyi: erőszak) megszelídített formája. A sárkányölő, törökverő harcos térdre ereszkedik a vágyott nő előtt, és bár lenne ereje erőszakoskodni vele – Agamemnón, Oidipusz, Theodorik még ezt tenné – kardforgató kezébe lantot, káromkodáshoz szokott szájába rózsavizet vesz. A középkori lovagi kultúra nagy teljesítménye, hogy ezt a megalázkodást képes megtenni férfierénnyé, képes az európai királyságokat megalapító harcosokat domesztikálni.

A szerző módszere, a korszakok egymás utáni összehasonlítása világítja meg a férfiszerepek egy állandó problémáját is, az erő és a történelmi meghatározottság közti ellentmondást. A férfiak hiába a történelem cselekvői, karakterüket, a feléjük mutató elvárásokat mindig a körülmények alakítják. A lovagi udvarok idillje nem innováció volt, hanem a feudalizmus társadalmi valósága. Hogy a hűbérbirtok egy kézen öröklődhessen, a nemesi családok az elsőszülött fiúkra hagytak mindent. Fiatalabb testvéreik biztos egzisztencia nélkül maradtak, ezért kóborolni, más, „befutott” várurak udvarában kibicelni kényszerültek. Más így a lovagi udvariasság, mert motiválója a kegyelemkenyér. A lovagi karakterben megjelenő szűziesség, szolgai szerelem is a lemondásokból született: sokuk olyan szegény volt, hogy sosem tudott megházasodni. Ezek a férfiak az őket tápláló hűbérurak feleségeiben és leányaiban az elérhetetlen női nemet bálványozták. Lancelot-ban és Trisztánban álmodik a nyomor. Verseknél és lovagi gesztusoknál tovább sosem mehetnek, nehogy a várúr kipenderítse őket tetője alól.

Mégis ezekre a férfiakra emlékszünk úgy, mint a történelem hordozóira. Nem tekintjük szánalmasságukat, ahogy a vacsoráért énekelnek. Hogy cselekvők lennének, tragikus illúzióvá válik. A változó férfiszerepek egyetlen állandó komponense a tehetetlenség, ahogy arcélüket a történelem alakítja, tetteikben a szükségszerűség munkál.

Tevesz László: A „nyugati férfi-eszmény” tündöklése és hanyatlása 1.

A középkori lovag figurájában az antik kalokagathia eszménye keresztény szellemiségben született újjá. A klasszikus lovagvilág mélyén megint csak ott munkált a csillapíthatatlan férfiúi becsvágy: a dicsőség, a hírnév, a rang és a hatalom utáni törekvés. A fizikai erő, a halált megvető bátorság és a harci virtus dicsőítéséről szóló történetek viszont kizárólag a közösségért viselt felelősséggel párosulva igazolták a fegyverforgató férfiak egymás közötti versengését. A közjó középpontjában ezúttal a Respublica Christiana, a nyugati keresztény közösség ügyének szolgálata került. A korabeli lovagregények részint az antik történelem nagy alakjait, illetve a kora középkori germán és kelta mondakör hőseit támasztották föl, részint a kereszténység ügye iránt elkötelezett uralkodókat állították piedesztálra. Nagy Sándor, Caesar, Arthur, Nagy Károly és El Cid – csupa olyan figura, aki zseniális hadvezér és bölcs államférfi volt egy személyben. Mintha a feudális rend keretei között újra Jupiter és Mars napja kelt volna föl. Másfelől a lovagoktól a keresztény erkölcs nemcsak a hit védelmét, a pogányok elleni harcot és az elvont értelemben vett vallási közösség szolgálatát várta el, hanem a nők, a gyermekek és az elesettek oltalmazását is megkövetelte, azaz a férfias virtust összekapcsolta a társadalom minden tagjára kiterjedő szolidaritással.

Ahogy az antik görög társadalomban, a középkori Nyugat-Európában is volt ellentét az irodalmi alkotások lapjain kibomló férfieszmény és a történelemformáló férfiak hús-vér személyisége között – mégpedig nem is kicsi. Az eszmény és a valóság közötti kontraszt a legpőrébben a keresztes hadjáratok idején mutatkozott meg. A keresztény feudális „nyugat” e nagyszabású „keleti” vállalkozása már a 11. század végén meghirdetett első hadjárat során is meglehetősen ellentmondásos volt.

A „Szentföld visszavívásáért” indított háborúkban akadt néhány olyan nagy egyéniség, akinek sikerült megmutatnia nem mindennapi kvalitásait a hadművészet és/vagy az államszervezés terén. Az első hadjárat legmegragadóbb hadvezére a dél-itáliai, normann származású Tarantói Bohemund volt. Vakmerő, ravasz, becsvágyó hadúr, aki saját katonáit rendszeres gyakorlatoztatással igazi páncélos elitalakulattá képezte. Vezértársai közül egyedül neki sikerült fegyelmezett egységbe tömöríteni a zászlaja alá sorakozó zabolátlan fegyvereseket, s karizmatikus személyiségével a többi harcosra is nagy hatást gyakorolt. Eltökéltségének és szuggesztív meggyőző erejének perdöntő szerepe volt abban, hogy a keresztesek a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel Antiochia ostromát, s végül csodával határos módon elfoglalták a stratégiai fontosságú várost. Az első hadjárat másik kiemelkedő alakját a gőgös, akarnok flamand vezérben és tehetséges államférfiben, I. Balduinban kell keresnünk, aki a jeruzsálemi keresztény királyságot működőképes állammá szervezte. Rövid időn belül megteremtette az újonnan alapított királyság belső stabilitását, kivívta a világi vezetés elsőbbségét az egyházzal szemben, visszaverte a kereszténységet ostromló muszlim támadásokat, megerősítette a királyság védelmét, és több sikeres hadjáratban kiterjesztette országa határait.

Bohemund és Balduin sikerei azonban kérészéletűnek bizonyultak. Kivételes egyéniségük finoman szólva sem párosult keresztény jámborsággal, s korántsem voltak a személyes törekvéseiket felülíró keresztény összefogás elkötelezett és őszinte hívei. Ha lehet, akkor az önfejűség még inkább jellemző volt a többi zsákmányleső, földéhes lovagra – többnyire Bohemund és Balduin zsenialitása nélkül. A keresztes vezérek széthúzása, pártoskodása hosszú távon ellehetetlenítette a Szentföld megtartását keresztény kézen. A keresztes háborúk politikai értelemben a nyugati kereszténység kudarcával jártak, erkölcsileg pedig kifejezetten rossz fényt vetnek a középkori lovagvilágra. A keresztet viselő harcosok vonulását az útba eső keresztény falvak gátlástalan kifosztása, a szövetséges keleti keresztényekkel szembeni dölyf, a legyőzött muszlim lakosság kegyetlen lemészárlása, és a foglyul ejtett nők megerőszakolása kísérte.

A lovagi kultúra jelentősége abban áll, hogy amit a keresztes hadjáratok nem értek el rövid távon, azt a dicső tettekről és a tökéletes szerelemről szóló történetek évszázadok alatt bevégezték: megzabolázták a fegyveres lovagok vad, gátlástalan, erőszakos tömegeit.

E folyamat megértéséhez fel kell villantanunk a kontrasztot, amely a barbárság örökségét hordozó germán, frank és normann fegyveresek zord világa és az antik civilizáció kulturális hagyományait nyomaiban még őrző dél-franciaországi fejedelmi udvarok víg-bohém szellemi nyüzsgése között feszült. Ezekről a déli tartományokról tudni kell, hogy a 10–12. században a francia királyhoz fűződő formális hűbéri viszonytól eltekintve lényegében teljesen függetlenek voltak a koronától, kisajátítva maguknak a királyi hatalom minden elemét, egyszersmind okszitán-provanszáli nyelvüknél és kultúrájuknál fogva is élesen elkülönültek az északi területektől. A helyi földesurak egymás közötti hatalmi rivalizálását itt is a gőgös kakaskodások és a véres leszámolások jellemezték, a fejedelmi udvarok viszont az életöröm felmagasztalásával és a művészetek szeretetével ellensúlyozták a feudális kor durvaságait.

Vitézi bátorságával és féktelenségével, no meg a költészet iránti rajongásával és a női nem iránti alázatos hódolatával kiemelkedett kortársai közül az első ismert trubadúr, IX. Vilmos, Aquitania hercege (1071–1127). Korának egyik leghatalmasabb és leghírhedtebb földesura volt; igazi fenegyerek – aki még a Vatikánnal is ujjat mert húzni –, egyben legendás nőfaló. Nagy szerepe volt az okszitán anyanyelvi irodalom megteremtésében. Lírájában a nők iránti feltétlen hódolat cinizmussal, nemesi dölyffel, obszcenitással és pornográfiával vegyül. Egyik költeményében arról dalol, hogy két, egymással civakodó „kancát” lovagol, s nem tudja, melyiket válassza: „Ágnest, vadat, vagy Arsent, a kedveset?” Végül azzal zárja elmélkedését, hogy úrként hatalommal rendelkezik birtokai és emberei felett, s „Mert behódoltak nekem. Megtartom mindegyiket.”

Vilmos poitoui udvara a 12. században a szerelmi költészet és a nyugat-európai fejedelmi sarjak neveltetésének igazi központjává vált, ahol az udvarhölgyeknek is kitüntetett szerep jutott. Maguk is sokoldalú nevelésben részesültek, bátran kibontakoztathatták nőiességüket, s nemcsak testileg lettek vágyottá, hanem égi, szellemi minőségükben is.

A női nem ilyen eszményítésével a 11–13. századi trubadúrköltészet a nemi szerepek terén kizárólag a nyugati keresztény kultúrkörre jellemző normákat fogalmazott meg – és hagyott az utókorra. A középkori szerelmi költemények középpontjában álló „tökéletes szerelem” („fin’amor”) a „nő feltétlen tiszteletén és a férfi teljes alávetettségén alapul” – írja Zempléni Ferenc. Amíg hős harcos karakteréhez illő klasszikus lovagi szerelemben a vitéz bátor tettekkel igyekszik hölgye szívét elnyerni, és célja a teljes beteljesülés, a trubadúrok költői világában kibontakozó udvari szerelem a lírai formájú szellemes udvarlást és a testileg beteljesületlen, „tiszta” érzelmeket magasztosítja fel. A valóságban a legtöbbször nem rekedt meg ezen a platói síkon az alacsonyabb rangú ifjú lovag és az előkelőbb férjezett asszony közötti kapcsolat. Sőt, a trubadúrköltészet darabjai között nem egy olyan akad, amely magas rangú asszonyok elcsábításával kérkedik – többnyire obszcén formában. Ám az mindenképpen figyelemre méltó, hogy a férfi nem rangjánál, hatalmánál és testi ereje miatt nyeri el a nőt, hanem éppen a társadalmi rangsorban felette álló férfi mellől hódítja el. Mégpedig kulturális, érzelmi kvalitásainak bizonyításával: gyöngédségével, udvariasságával, műveltségével, szellemességével és a nő iránt érzett feltétlen csodálatával. A közösség előtt tekintélyt kölcsönző férfi vonzerőnek itt az államférfiúi-hadvezéri karizmától eltérő jelentésárnyalata van, Zeusz és Arész erényei helyett az elbűvölő Hermészé és a szenvedélyes Dionüszoszé: a charme.

Noha a prince charming – félrevezető magyar fordításban: „szőke herceg fehér lovon” – kifejezés 1697-ben tűnik fel először, a jelenség kulturális gyökerei nyilvánvalóan a lovagvilág virágkorába nyúlnak vissza. A két lovagtípus, a hős és a szerelmes erényeit szimbolikusan a 11–15. századi lovagi tornák bajvívója egyesítette magában. A tornák szigorú szabályok keretei között adtak lehetőséget, hogy a férfiak erejüket, rátermettségüket és harcedzettségüket összemérjék. A párviadalok, bajvívások és csoportos lovascsaták a dicsőség és a hírnév megszerzésén túl a becsület és a hűség köré fonódó lovagi erények magasztalásáról, egyszersmind a hölgyek elbűvöléséről és a „tökéletes szerelem” rítusairól is szóltak. A bajvívók mindenekelőtt a közönség soraiban helyet foglaló hölgyek figyelmét szerették volna magukra vonni, a lovagokkal kacérkodó nemes leányok pedig cicomáikat, kendőiket, fátylaikat dobták a harcosok közé, minden egyes összecsapás után eggyel több fedetlen részt hagyva fejükön és a karjukon. A 12–13. századi lovagregények és költemények az ilyen erotikus élethelyzeteket fűzték tovább a Szent Grál mondakört újraértelmező tündérmesék világában. Arthur alakja ezekben a történetekben elhalványodik a két szerelmes vitéz, Trisztán és Lancelot karaktere mellett. A szerelméért különféle erőpróbákat kiálló, sárkányt legyőző új hőstípus pedig kétségkívül a „szőke herceg” karakterét előlegezi: bátor, erős, tekintélyes, jól forgatja a fegyvert, nagyszerűen mutat lóháton, nagy tettek végrehajtására hivatott, gyámolítja a nőket, a gyerekeket és az elesetteket, s mindemellett szíve választottjával előzékeny, szellemes, udvarias.

Lancelot és Trisztán történetei természetesen nem a korabeli valóságot tükrözik, de a lovagregényekben és a trubadúrköltészetben megfogalmazott erkölcsi normák lassanként az „udvariasság” íratlan etikai kódexévé álltak össze. A szerelem által megkövetelt illemszabályok önuralomra, lemondásra intették az agresszív fegyvereseket; a lovagi tornák pedig a gyakorlatban szorították szigorúan előírt szabályok keretei közé a férfiak közötti harci versengést. Így a keresztény moralisták és a trubadúrok tolla nyomán megszülető lovagi eszmény kezdett visszahatni arra a valóságra, amely életre hívta: a nemesség társadalmi életét szabályozó hétköznapi kultúra rendező elvévé vált.

(A teljes szöveg megtalálható a Ligetben)