Nép/felség: továbbra sem tudjuk, mi az a szuverenitás

Reflexiók a Ligeti-Lánczi vitáról és az arról szóló két Diétás Magyar Múzsa posztról

Egy hónapja volt Ligeti Miklós és Lánczi Tamás vitája a Tranzit fesztiválon, hivatalosan a 21. századi hatalmi függőségek és önállóságok lehetőségeiről, valójában arról, jogos-e a Szuverenitásvédelmi Hivatal eljárása a Transparency International ellen. A vita óta megtudtuk, hogy amíg a szuverenitást nyugatról kötelesség, keletről értelmetlen védeni (Orbán Balázs), ahogy azt is, hogy a magyar köztársaság szuverenitását, ha már védjük, legjobb a diktatúra volt titkosrendőrével (Horváth József). Mindeközben továbbra is adósok maradtunk a szuverenitás fogalmának tisztázásával.

A fogalom történeti definiálását

Sandor Esik

a Múzsa oldalán hibátlanul elvégezte. Eszerint eredendően a szuverenitás annyi, mint hatalom a fejedelmek kezében. Velük szemben a nemzeteknek nem volt szuverenitásuk, mert még nemzetek sem léteztek. Jó dolog, valójában forradalmi és demokratikus gondolat, hogy emberek közösségét is körülveheti függetlenséget jelző aura, kollektív karizma. Augusztusban Lánczi ezt az eredendően jó és demokratikus gondolatot vette elő újra, amikor a magyar közösség nevében számonkérte Ligetit mint a közös szuverenitás gyengítőjét.

A hatalom annyi, mint erőszak, a szuverenitás annyi, mint hatalom: a totális szuverenitás annyi, mint háború, folytatja a Múzsa. A birodalmak, államcsoportok, ligák, uniók a történelem eleje óta a helyi szuverenitások összegyűjtésével igyekeznek elkerülni a háborút. A törekvés legcsiszoltabb, legakkurátusabb terméke a térségben mindeddig az Európai Unió. Hogy a magyar szuverén opponálja ezt a nemzetek feletti szuverént, ez nem előzmények nélküli a históriában, kedvenc példám erre az újkori rendi ellenzék. A Habsburgok trónra emelése után a magyar politikai osztály először találta magát olyan szupranacionális térben, ahol szembe kellett néznie saját hatalmának korlátozásával. A magyar nemesség – logikusan és nem is jogalap nélkül – a rendi országgyűléseken vívott partizánharccal reagált: az udvari visszaélések, önkényes adóztatás, újoncozás, koncepciós perek ellen tüntetve elgáncsoltak, meghiúsítottak minden Habsburg-javaslatot, amit csak tudtak. Ennek időről időre előremutató reformok is áldozatul estek – 1728-ban a Somogy vármegyei jegyzőkönyvek büszkén tudósítanak, hogy a diétába küldött követeik megakadályozták a kapuszámösszeírás végrehajtását nemesi birtokokon – de összességében elérték ezzel, hogy Magyarország ne olvadjon az osztrák örökös tartományok közé, és a nemesi ellenzék harcos hagyományai egészen 1848-ig életben tartották az alkotmányos jogvédelmet az országban. Hivatkozási alapjuk a szuverén magyar nemzet volt. A szuverenitáshoz hasonlóan friss fejlemény, hogy ebbe az egész magyar társadalmat beleértjük: akkoriban a magyar nemzet csak a magyar nemesség másik neve volt, ez pedig a rendi ellenzék munkáját is árnyalja. A diétára küldött vármegyei követek a vármegyei nemesség érdekeit képviselték, így a kapuszámösszeírás mellett a magyar nemzet nevében elgáncsolták a magyar jobbágyok körülményeit jobbító javaslatokat, és a magyar polgárságnak könnyebbséget adó közteherviselést. A magyar országgyűlések harca a Habsburg-udvar ellen nem a magyar nép harca volt, hanem a nobilitásoké, a magyar nemességé.

Augusztusban a Tranzit Gondolatexpón valójában két vita volt Ligeti és Lánczi között. Egy a felszínen, a Transparency International helyéről az országban, és egy ez alatt, a szuverenitás mibenlétéről. Lánczi Tamás a kormány álláspontját tartotta végig: A Transparency International magyarországi szervezetét külföldről finanszírozzák (veszély), a szervezet többször kritikát fogalmazott meg a magyar kormány tevékenységéről (fenyegetés), a szervezet által összeállított, korrupcióról szóló jelentéseket pedig Brüsszelben bizonyítékként használták a Magyarországnak járó források megvonásakor (beváltott fenyegetés). A Szuverenitásvédelmi Hivatal tehát tetten éri, és mint bűnösöket, megbélyegzi Ligetiéket a nemzeti szuveneritás elárulása közben. Ligeti Miklós szerint a lényeg a kimutatott korrupció a kormány oldalán, ez a valódi oka az uniós források megvonásának, nem pedig a jelentés, amiben ez szerepelt. Korrupciót kimutatni minden állampolgárnak joga van. Lánczi szerint, akit zavar a korrupció, az indítson pártot és harcoljon ellene a páston, ahelyett, hogy demokratikus felhatalmazás nélkül politikai játszmákba keveredik.

A szuverenitás-fogalom tehát már a vita elején szétszakadni látszott nemzeti szuverenitásra és népszuverenitásra. Lánczi érvelése, hogy politikai szerepet kizárólag megválasztott, legitim politikus lásson el, csak látszólag demokratikus. Valójában kétségbe vonja, hogy az állampolgár mint a közösségi szuverenitás részese, önállóan is politikai aktor. Ha politikusokon kívül más nem foglalkozik politikával, akkor az megszűnik közügy lenni, és a politikus szakma belügyévé válik. Ligeti többször feltett kérdésére, hogy hol marad az egyén szuverenitása az állammal szemben, Lánczi egyszer sem reagált, mindig a nemzet szuverenitásához tért vissza. Felbukkant az állami szuverenitás két eltérő értelmezése is. Ligeti nem tekinti szuverénnek a magyar államot, miután az a magyar kormány magánjellegű korrupciójának zsákmányául esett, míg Lánczi csak kívülről jövő fenyegetést ismer a magyar szuverenitásra: bármilyen a magyar kormány, ha a külföldtől független, automatikusan legitim és szuverén, kvázi a szuverenitás forrása Lánczi és a kormány szerint nem az alkotmányosság, hanem a korlátokat nem szenvedő hatalom. A Múzsa másnapi rövid értékelésében többek között emiatt kérdezte, van-e egyáltalán értelme vitázni a kormánnyal demokráciáról.

Feltűnő egyébként a Transparency ellen szegezett vádak természete. Ezek közül a legfőbb, hogy közreműködtek az uniós források megvonásában, a felfedett korrupcióval rossz hírét keltve az országnak. De a Transparency nem az ország korruptságát mutatta be, csak a kormányét. Magát a korrupció tényét Lánczi sem sietett tagadni. A kormányról keltett rossz hírt az országra vonatkoztatva a magyar kormány sérelmeit Brüsszel és Magyarország konfliktusaként ábrázolta, elmosva a kettő közti különbséget. Utalva a Transparency 2008-as jelentésére, amiben a politikai korrupciót már a gazdasági növekedés gátjaként jelölte meg a szervezet, Lánczi még a Gyurcsány-kormányt is védelmébe vette, mondván Ligeti Miklósék célja a mindenkori magyar kormány gyengítése. Megint: nem a korrupció a baj, hanem, hogy felfedik.

Lánczi helyesen mondja, hogy Magyarországon van szólásszabadság. Ezt a jogot azonban kiüresíti azzal, hogy a civilek politikai véleményét felforgatásnak állítja be. Szerinte, akit nem választottak meg, nincs felhatalmazása, az nem legitim alakítója a közügyeknek. Innentől minden vélemény, amit felhatalmazás nélküli civilek fogalmaznak meg, politikai nyomásgyakorlásnak minősül, ahogy az a civilszervezetek, most éppen a Transparency International esetében történt. A népfelség elve szerint, a kormányt ugyan mi választjuk, de attól az még nem lesz a mi megtestesülésünk, csak a megbízottunk, alkalmazottunk az állam ügyeinek vitelére. Két választás között is számonkérhetjük őket, erre az eszközeink pedig többek között az államtól független civilszervezetek. Ezek kiszorításával valójában a politikai osztály a köztársaságot sajátítja ki. Az egész cikluson át tartó társadalmi kontroll négyévenkénti jóváhagyássá, megerősítéssé olvad. Felhatalmazássá.

Mi értelme így vitázni, kérdi a Múzsa? Stíluspontok itt és ott is, nyilván, de ezt azért érdemes kiegészíteni. Két tanulsága biztosan volt az ügynek. Egyrészt, sejtsünk rosszat, ha a politikai osztály elkezdi fétisként emlegetni a nemzetet vagy a szuverenitást, mert nem kizárt, hogy nem ugyanazt érti alatta, mint mi: memento nobili. Másrészt, a történelem van, hogy kegyes az ellenzékhez. A kritika, az ellentmondás, az érvelés szült már valódi szabadságharcot, az opponencia valódi jogvédelmet, vagyis megint, memento nobili. Amíg tudunk beszélni, érdemes vitatkozni.