Legvégül a nemzet

Rövid és vitatható vélemény a magyar nemzettudatról

„A parasztháború nem a semmiből támadt” – írja Farkas Attila Márton 2005-ben Dózsa Györgyről. A népi feszültség, folytatja, érezhető volt a felkelés előtti években, és széltében végighúzódik a magyar történelem egészén. „Romantikus magyarázatnak tűnhet, hogy a parasztháború centruma az Alföldre, a jász és a kun szállásterületekre és ezek közvetlen szomszédságára esik. E területek lakói a magyarság egyéb részeinél, valamint a szláv és román tömegeknél később feudalizálódtak, s akkor is csak lassan, fokozatosan süllyedtek jobbágysorba. (…) Az egykor szabad harcos-pásztorok ivadékai, ha nem is tudatosítják, de érzékelik, mint válnak fokozatosan saját vérű és nyelvű uraik közönséges munkaerő-állataivá. Ráadásul a jobbágysorba süllyedéssel nem csupán a szabadságuktól, hanem identitásuktól, gyökereiktől is megfosztatnak. És ehhez jött a robbanás közvetlen gyújtózsinórjaként az urak önzésből fakadó „hitetlen és hazaáruló” magatartása elleni fölháborodás: a földbirtokosok ugyanis a mezei munkákra hivatkozva sokukat nem engedik az akkor már az országot közvetlenül fenyegető török ellen menni. Sőt, amikor a fegyveresek ezt meghallván morgolódni kezdenek, Bakócz Tamás a kiátkozás terhe mellett oszlatja fel a kereszteshadat”.

Az osztályharcos propaganda utóbb sokat színezett rajta, de attól a közép- és újkori magyar társadalom úrgyűlölete tagadhatatlan. „Az egész világ tudja, hogy a magyar nemzetet a törvények négy rendre osztják. Mert a népet, minthogy visszaélt a keresztes hadjáratot hirdető bullával és fellázadt a nemesség ellen, még Ulászló király idejében megfékezték, legyőzték és oly szoros szolgaságba fogták, s a nemesség olyan korlátlan jogot nyert jobbágyai fölött, hogy a törvények szerint a parasztnak nincs is más tulajdona, csak a lelke. A népnek egy része, mely szlávokból vagy oroszokból áll, elég türelmesen viseli ezt a jármot, de a magyar jobbágyok annyira gyűlölik uraikat és az egész nemesi rendet, hogy még most is úgy látszik, mintha egyébre sem vágyódnának, mint megbosszulni elveszett szabadságukat” – idézi Farkas Attila Márton Rákóczi Ferenc emlékiratait.

Hogyan viszonyul ehhez történelmi memóriánk nemzet-kultusza? Egy országban lakik Rákóczi, Széchenyi, a lovakat szerető Festetics, a mókásan pazarló Grassalkovich és Esterházy nádor ezzel a társadalommal? Nem kell messzire menni, hogy ellentmondásokra bukkanjunk nemzettudatunkban. Nem kell mélyre ásni, hogy a megismerhető történelem felett egy festett, erősen érző, de hamis narratívát találjunk. Mi tartja össze? A közösségi trauma, a gyógyulatlan félelem és megbántottság. Nem értjük a nemzet politikáját és történelmét, ha nem vizsgáljuk közösségi működéseit.

Május 15-én Szvetelszky Zsuzsannával a közösség evolúciós erejéről és eredetéről, betegségeiről beszélgetünk a Nemzet magánéletének utolsó estjén.

Regisztráció itt.