Hajnalban ruhámra tűzik a ködöt
Párbeszéd Taizs Gergő legújabb verseskötetéről
Március végén adta ki a Liget Taizs Gergő legújabb verseskötetét, Az éhes szellemet. Taizs 2018 óta publikál verseket a Ligetben, 2021-ben már kötete is jelent meg nálunk Üvegidő címmel. Műveinek legújabb gyűjteményében továbbra is megjelenik a fizikai tapasztalatok jellegzetesen érzékeny ábrázolása, a tompított hangú személyesség. A költő a legelső versben elismeri, nem tud semmit a költészetről, majd kicsivel később így folytatja: „csillagok csöndje csorog belém / hajnalban ruhámra tűzik a ködöt”. Az éhes szellem ingyenesen letölthető innen.
B: „nem tudok semmit a költészetről / a költészet mindent tud rólam (voltam / visszhangból komponált áttétes álom)”. Ács József írja a kötetről szóló esszéjében, a költészet művelése egyáltalán nem a költészettel foglalkozást jelenti. A vers nem szerszám. Érdekes viszont, hogy a költészet nagyon is foglalkozik a költővel, mintha kettejük közül ő lenne a valódi cselekvő. Talán közhelye megfigyelés, de ez lényegében a múzsa invokációja, mintha a kesztyűbáb hívná a bábost. Hagyományosan a költő csak hangszóró, akin keresztül a természetfeletti költészet szólni tud: „a bálnák szívhangja rendszert alkot / isten nem beszél emberi nyelveken”. Számodra melyik vers emelkedik ki a mostani gyűjteményből?
L: Újra meg újra visszatérek a Néhány megfejtésre váró miegymáshoz. Mintha az önkognitó utáni következő csomópont lenne félúton a kötetben, itt összefut mindaz, ami a többi versben megtorpanásra késztet: a jelzőtüzek, a szemhéj mögé kúszó képek, a legfeljebb tátogható kimondhatatlanok. A szókapcsolatok egy részéről ekkor még nem is tudja az olvasó, hogy más kontextusban hamarosan újból találkozik velük. Az első oldaltól állandó viszont a homályos körvonalak közé tömködött csillagcsend, a saját létezésének bizonyítékát kereső ember. „Szeretnék valamit megfogalmazni a fojtogató félhomályban, hogy hihetőbbnek hasson jelenlétem” – mondja a Néhány megfejtésre váró miegymásban. Fél, hogy formába kényszerültség és definiálhatatlanság kettősségében tartalom nélküli alakzattá válik, vagy ami még rosszabb, nem is létezik igazán. Honnan tudhatja, hogy több délibábnál, ha minden pillanatban az egy másodperccel azelőtti énje hűlt helyét találja? Csak a visszhang teremt folytonosságot. Közben a régi sémák csúfondárosan szilárdak, változni muszáj, de tetszés szerint kicserélődni nem lehet.
B: A szorongató nem létezés-gondolat („amikor végül kivándorlok magamból”) rajzolja nekünk körbe a költő magányát („levetem testemet és eladom / árnyékomat az első éjszakának”). Legyen egy alkotó bármilyen közlékeny, az alkotófolyamat végzetesen elhagyatott. Egyedül a dialógus, a négy- vagy többkezes párbeszéd enged társaságot a szövegekbe, nem tűnik véletlennek, hogy Taizs többször is visszatér ehhez a formához. Oldja a költészet didergető kozmikus magányát, amiről Cselik Ágnes írt a kötet kapcsán. Egyébként érdekes összeolvasni ezzel a versek vallásos motívumrendszerét. Isten volt eddig az ember legambíciózusabb kísérlete saját magányának enyhítésére, természetes, hogy ha csak tehetjük, párbeszédben vagyunk vele: „ne legyen meg a te akaratod”, írja Taizs a kvázi pietàban. Ezek egyértelműen nem istenes versek, de táplálkoznak a spirituális hagyományból.
L: Igen. Az „isten mint afféle hiányzó láncszem” és a „nem vagyok idegen” egyenértékű állításokként szerepelnek a kötetben, mindössze néhány oldalra egymástól. A szócsőként működő költő, akit korábban említettél, magáért is ír, saját belső tömegvonzása elől menekül, amikor artikulálni próbálja a fényt, a sötétséget, és a kettőt feszítő végtelent. A próféta nem választhatja a hallgatást, különben egy cet gyomrában végzi. Mondhatja, hogy írni hasztalan, mert a világ és benne minden megnevezhetetlen, de a magány ellenében valamit csinálni kell. „Égi ecsettel tűnő ittlét ellen lázadni”, megtanulni röhögni magán, és egy-egy ritka pillanatban összekacsintani Istennel. Az alkotással akkor is hozzá köti magát, amikor nem őt szólítja meg („nem én írom a verset valaki más /nem én teremtem az istent”).
B: Igen, “akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!” mondja Babits Jónása. Megragadó ez az istenes intimitás, ahogy a konkrét síkon megragadó az érzéki tapasztalatok leírása is. „ikerfájdalomtól lüktet a moccanó pengeélmény”, írja a Dobozi Mihály álmában, és az álom nem elhanyagolható: „akár meztelen csigák csillagporos nyoma”, így az életre keltben. Egymás mellett tapintható és absztrakt, ezek a ritmusok tartják vissza a verseket a melankóliától, ami egyébként következne belőlük.
L: Így tör át a légies fény is a posványzöld ablakon a Monokróm lebegésben. A hétköznapit nem lehet kispórolni az emberi tapasztalatból, még az égen járók sem tudnak botladozás nélkül elhaladni a légörvények között. Lehet, hogy költőien illékony délibábok vagyunk, de a szerves talajra szórt betontörmelék is. Közben a nagyon is tapintható természetből olvasunk ki mindent. Repedő tojáshéjak és szétszaladó gyíkok között szinte kézzelfoghatóan hevernek emberen túli titkaink.