Egyetlen korty – Till Attila legújabb filmjéről
A bábművészként dolgozó Sanyi nem mindig volt az Anonim Alkoholisták józan vezetője. Épp ellenkezőleg: annak idején családja azért szakította meg vele a kapcsolatot, mert az italtól agresszívvé és birtoklóvá vált, ami egy hajnalon odáig fajult, hogy védekező lánya majdnem megölte őt. Az incidens óta öt év telt el, és egy olyan férfit látunk, aki az alkoholt már nem megküzdési stratégiaként, hanem mindenáron legyőzendő kísértésként kezeli. Az ivás központi szerepben marad, de épp azért, mert a tőle tartott távolság az újrakezdés alapja.
Till Attila legújabb filmje, az És mi van Tomival? meglepő együttérzéssel beszél a rombolásról, amit az alkoholizmus okozhat, és a megújulásról, ami nem olyan zökkenőmentes, mint azt a kívülállók képzelik. Válasz arra, hogy „Miért nem teszi le egyszerűen az italt?”, de arra is, hogy „Ez rajta kívül miért tartozna bárki másra?”.
Kapitány-Fövény Máté addiktológiai szakértelme meglátszik a forgatókönyvön: a film erőssége, hogy nem bújik „az idő minden sebet begyógyít" jelszava mögé, nem láttatja zárójelbe tehetőnek a múlt eseményeit, hanem egyértelművé teszi, hogy életek döccentek új vágányra, amikor Sanyi elvesztette a kontrollt az alkohol felett. Az És mi van Tomival? nem próbál annyira sűrítménynek lenni, hogy azt mutassa, néhány hónap alatt minden helyrerázódik, hanem reális távlatot rajzol a próbálkozások és visszazuhanások hullámainak. Hihető, hogy öt év alatt Sanyi egy terapeuta segítségével nagy utat tett meg, csatlakozott egy önsegítő körhöz, majd az élére is állt – és még ekkor, ennyi erőfeszítés és önmegtartóztatás után is veszélyes terep számára az alkohol.
Hogy még ennek belátása sem evidencia, azt a terápiás ülés önreflexív pillanatai teszik jól érzékelhetővé. Ott ül Sanyi a fejét fogva, és nem érti, nem akarja, csak undorodik magától, utálja az életét… döbbenetesen artikulálatlan ez az állapot. Kihívás egyáltalán megfogalmazni, hogy ami történik, nem elfogadható, „szakmai ártalomként” sem. „Talán ezt hívják úgy, hogy alkoholista” – dünnyögi végül az orra alá.
És bár Sanyinak külön lépcső a felismerés, hogy van egy problémája, amivel nemcsak magát, hanem a szeretteit is bántja, számunkra ez majdhogynem az első információ róla. Rövid felvezetés után a film drámai jelenettel hozza lendületbe a cselekményt: amikor a család otthonában elszabadul a pokol, a kameramozgás és a színészek játéka együttesen éri el, hogy a néző összehúzza magát a széken. Máris tudni szeretnénk, hogyan oldható fel (ha egyáltalán feloldható) a film első tíz percének brutalitása.
Tilla és Kapitány nem mentegetik az abuzív családapát, de érdekli őket a miért és főleg a gödörből kikecmergés hogyanja. Elegendő humorral kezelik a témát ahhoz, hogy ne csak életszagú, hanem befogadható is legyen Sanyi története. Bár taszít minket a figura, akit lecsúszottságában és önzőségében a kezdetekkor képvisel, azt is hamar megértjük, hogy mitől szerethető ez az ember: Thuróczy Szabolcs egy közvetlen, néha abszurdan nagylelkű, szeretetre vágyó férfit alakít, aki az Anonim Alkoholisták körében azzá a biztonságot és határokat nyújtó apafigurává válik, aki a saját életéből annyira hiányzott.
Az áldozatszerep levedléséhez az is hozzátartozik, hogy a „boldogság” és „szabadság” fogalmakat többé nem cukormázas kifogásként használja, hanem a valódi, alkoholmentes tartalmat keresi mögöttük. Egy-egy kifejezetten erős jelenetben látjuk, hogy az élettől kapott pofonok a legváratlanabb pillanatokban billenthetik ki az embert egyensúlyából – de ezek attól komolyan vehetőek, hogy a szereplők akkor élik át őket, amikor épp mindent megtesznek, hogy kilépjenek a régi sémákból. És persze nem csak Sanyi tragikomédiája ez: azt is végigkövetjük, ahogy a számára fontos emberekben motoszkálni kezd a megbocsátás vagy saját démonaikkal hadakoznak.
Az egyik gyűléstagnak, Tominak például nyoma veszett. Ez aggasztó, de Sanyi életében történt már ennél nagyobb felfordulás.