Decemberben jelent meg a Demokratikus önrendelkezés és nemzeti egység. Régóta terveztétek egy közpolitikai javaslatcsomag írását?
Toró Tibor: Szeptemberben beszéltünk róla először, amikor körvonalazódni kezdett a magyarországi kormányváltás, és az új Erdély-politika lehetősége. Úgy gondoltuk, ebben a helyzetben fontos lenne eljuttatni az új kormányhoz a mi tapasztalatainkat is. Ehhez tartozott Tamás és Sipos Zoltán támogatáspolitikáról szóló kutatása és a határon túli magyarok szavazati jogának magyarországi megítélését vizsgáló anyagunk októberben.
Kiss Tamás: Az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom májusi indulását körülbelül féléves előkészítő munka előzte meg, sokáig mégsem volt átfogó, nyilvános koncepciónk az erdélyi magyar intézményrendszerrel kapcsolatban. A decemberi dokumentum részben ezt pótolta. Kiindulópontunk, hogy bár Erdély kapcsán legtöbben a bukaresti kisebbségpolitika elnyomására gondolnak, az utóbbi években a NER jóval nagyobb fenyegetéssé vált az erdélyi magyar közösség autonómiájára, mint a román állam. Igaz, hogy Bukarest nem garantál nekünk alkotmányos kisebbségi jogokat, de a magyar kisebbségi intézményeket érintő ügyekben mégis az erdélyi elitre hagyta a döntést. Ezzel szemben az Orbán-kormányok minden autonómiánkat felszámolták, hogy egy Budapest-központú erőforrás-menedzsmentbe tagolják Erdélyt. Így javaslatunk nemcsak a magyar—magyar viszony témáját boncolgatja, kiáll a közösségi önrendelkezés mellett is.
A kettősséget a javaslatcsomag címe is jelzi. Fontosnak tartottátok hangsúlyozni a demokrácia és a nemzet tematikus egyensúlyát?
Toró Tibor: Ha nemzetpolitikáról beszélünk, a többség számára az identitás-újratermelés minden más kérdést zárójelbe tesz. Mi is fontosnak tartjuk a magyar identitás megőrzését, de szeretnénk mellé beemelni a közösség demokratizálását is – nem állítanám ezeket szembe, sőt, a Mozgalom egyik legfontosabb állítása, hogy kiegészítik egymást. A NER nemzetpolitikája homogén nemzetet próbált konstruálni Erdélyből és Magyarországból, és nem vette figyelembe az itteni magyarok saját nemzeti önképét.
Kiss Tamás: Fel sem merült, hogy ez nem egy nemzeti program. Az erdélyi magyar identitásnak három perspektívája van: a Kárpát-medence többi magyar társadalmával azonos kulturális örökség, a román politikai közösséggel ápolt kapcsolat, és végül a sajátosan erdélyi, autonóm identitás. Utóbbi minden erdélyi politikai projektnek szerves része 1920-tól, a Kós Károly-féle Kiáltó szótól kezdve. A feladat, hogy a Budapestről kiinduló virtuális nemzetépítés és a bukaresti kisebbségpolitika erőterei között valahogyan megmaradjunk egy legalább részlegesen önálló politikai közösségnek. Két centrum perifériája helyett a magunk központja szeretnénk lenni. Az erdélyi magyar közösség az elmúlt évtizedekben mindig lemondott a belső demokráciáról az identitás-újratermelésért cserébe. Erre a rossz alkura szeretnénk intézményes feloldást találni. Mindez sokkal egyszerűbb olyan európai kisebbségeknél, amelyek alkotmányosan garantált autonómiákat élveznek. Ilyenek hiányában mi eddig a saját etnikai elitünkre szorultunk, amikor az érdekképviseletről és a megmaradásról volt szó – ennek hátulütőit láttuk, amikor ezt az elitet az egyik erőközpont a saját céljaira kooptálta.
Tamás, te több kutatásodban foglalkoztál az Erdélybe érkező magyar támogatásokkal, feltárva, hogyan építettek a magyarországinál is leplezetlenebb kliens-rendszert. Hogyan hatott a támogatáspolitika a magyarok romániai integrációjára?
Kiss Tamás: Utalva a korábbiakra, minden kisebbségi intézményrendszernek két feladata van, az identitáshatárok megerősítése, tehát az asszimiláció megakadályozása és hidak építése a többségi társadalom felé. A NER támogatáspolitikájának hibája, hogy csak az előbbi funkciót szolgálta. Határőrzésben az RMDSZ és a magyar intézményrendszer valóban jó munkát végez, elég csak a magyar iskolákra gondolni. Kelet-Európai összehasonlításban is komoly fegyvertény, milyen egységesen tud mozogni több mint harminc éve ez a politikai közösség, ami minden választáson az RMDSZ-re szavaz, mutatva, hogy az identitáshatárok világosak, jól kivehetőek. Ugyanakkor elmulasztottak intézményes hidakat építeni, pedig ezek tennék lehetővé, hogy magyarok és románok egyenlő félként tárgyalhassanak. A NER nemzetpolitikája minden együttműködési modellben asszimilációs veszélyt látott, ezért ezekre nem is adott erőforrásokat. Ez segített az RMDSZ-nek monopol-pozíciót építeni az erdélyi ügyekben: a közösség csúcsán ők tárgyalnak támogatásokról a magyar kormánnyal és a román szereplőkkel is, ezeket ők osztják aztán tovább Erdélyben, miközben a horizontális kapcsolatok magyar és román iskolák, kutatók, civil szervezetek között elsorvadtak.
Toró Tibor: Ennek káros hatása volt a jogvédelemre is. A magyar állam 2010 után következetesen beemelte a magyar jogok védelmét a külpolitikájába, és a nemzetközi intézmények felé is ezek bajnokaként állította be magát. A mód és a nyelv azonban, amivel ezt tette, elszigetelte a határon túli magyarokat a nemzetközi kisebbségvédelemtől. A jogvédelem számos esetben furcsa nemzetépítő-nemzetmentő kontextusba csúszott, félretéve a bevett emberi jogi szótárat. Eközben a jogvédelem is centralizálódott. Nem jöhettek létre azok a szervezetek és szereplők, akik Erdélyben tudtak volna erdélyi ügyekért harcolni, helyettük ezt a feladatot a magyar kormány végezte, persze, saját érdekeivel összefűzve. Érdekes példa erre, ami a FUEN (Federal Union of European Nationalities) kapcsán történt. A magyar kormány a kisebbségi pártokat tömörítő lobbiszervezet fő finanszírozójává lépett elő, így idővel a FUEN egyre inkább a Fidesz brüsszeli szócsöveként működött.
Kiss Tamás: Ráadásul a FUEN kimondottan koloniális kisebbségi jogi diskurzust tart fenn évek óta, amiben első-, másod-, harmadkategóriás kisebbségekkel találkozunk egyetemes alapjogi szempontok helyett. Az első kategóriába a nyugat-európai közösségek esnek, velük kapcsolatban nem is beszélnek etnicitásról, gondoljunk a dél-tiroliakra vagy a katalánokra. A második csoport a kelet-európaiaké, itt már említődik etnicitás, végül a globális dél kisebbségeivel kapcsolatban szolidaritás-mentes, fehér felsőbbrendűségből kiinduló hozzáállással találkozunk a FUEN és a Fidesz részéről.
Toró Tibor: A fideszes támogatáspolitika utolsó éveiben komoly eltolódás volt a magyar szempontból fontos, de a román állam által nem eléggé támogatott célok, például iskolák finanszírozása helyett a közösségi szempontból erősen kérdőjeles beruházások felé. Egyre többször költöttek kastélyfelújításokra és különböző üzleti érdekeltségek erősítésére. A közpénz valóban elvesztette közpénz jellegét, ez pedig nemcsak a kliens-politika elszabadulásához vezetett, de a helyi gazdaság egyensúlyát is felborította. Például egy kétmillió eurós támogatásban részesülő tejüzem természetesen nem fog vele egyenlő piaci versenytársakkal találkozni a saját térségében – a Fidesz célzott támogatásai így egyes vállalkozásoknak gyakorlatilag monopóliumot adtak egész régiókra és településekre. Még ma is csak részben látjuk ennek a politikának az összefüggéseit, teljesen ma sincs kikutatva, milyen szereplők, milyen alkufolyamatokban jutottak pénzhez.
Hogyan értékelitek a magyarországi nemzetpolitikai intézmények működését? Az Orbán-kormányok alatt ezeknek kiterjedt hálózata jött létre, ami a tiétektől nem annyira különböző, kutatói-szervezői módszerrel dolgozik.
Kiss Tamás: A magyarországi rendszer minőségét két fogalom, az illiberalizmus és a populista politika szempontjából érdemes szerintem vizsgálni. Jogállami szempontból az illiberalizmus a pártállami működést jelenti, tehát alapvetően független intézmények pártos elfoglalását. Ez a kulturális és tudományos területet is utolérte, tehát az egyes kutatók magas minőségű munkája ellenére is a különböző kutatóintézetekre a NER szoros ellenőrzése zárult. A saját munkánkban mi pártpolitikától függetlenül érvényesíthetünk szakmai szempontokat. Ezzel párhuzamosan 2014-től kezdett terjedni az a kormányzati populizmus, amiben általában a szakmai tervezés is háttérbe szorul a propagandához képest. Ezért sem tudták a nemzetpolitikai intézmények betölteni kijelölt szerepüket. 2026 hatalmas lehetőség a magyar kutatótársadalom számára a politikai kontroll megszüntetésére és a szakmai autonómiák helyreállítására. A téma másik dimenziója, hogy mit gondolunk a Budapest-centrikus nemzetpolitikáról. A korábbiakból következik, hogy kisebbségi jogvédő intézetekre például szerintünk nincs szükség Budapesten, ezeket szervezzék az erdélyi civilek, akik a jogsértéseket elszenvedik. Szükség van nemzetpolitikai koordinációra, de annak mindenképpen egy, az eddiginél decentralizáltabb rendszerben kell megvalósulnia. A mi szempontunkból az lenne a legjobb, ha a Nemzetstratégiai Kutatóintézet és a Nemzetpolitikai Kutatóintézet nem állna fel újra, vagy sokkal kisebb, koordinációs szereppel rendelkeznének, amiben van tér párbeszédre és összehasonlító kutatásokra is.
Toró Tibor: Két dolgot szeretnék ehhez hozzátenni. A magyar nemzetpolitikának a jogvédelem direkt vitele helyett a képesség-fejlesztésre, a civilek támogatására kellene koncentrálnia. Azzal is szembe kell nézni, hogy az eddigi támogatáspolitikának voltak haszonélvezői. Már utaltunk rá, az RMDSZ ezt a rendszert használta fel, hogy egyedül diszponálhasson a budapesti és bukaresti erőforrások felett. 2010 előtt a magyar kormányok a források elköltésébe kevésbé szóltak bele, így lényegében Markó Béla és a körülötte lévő RMDSZ-elit hozott döntéseket. Ha a NER után ehhez térünk vissza, az ugyanúgy kártékony, mint az orbánizmus kliens-politikája. Mi a politikai kontroll lebontását javasoljuk: ne politikusok döntsék el, ki kap pénzt, hanem átláthatóan működő szakmai szervek. Szerencsére ez a gondolkodás úgy tűnik, nem áll távol a Tisza kormányzati koncepcióitól – reméljük, ezeket a határon túli ügyekre is kiterjesztik.
Kiss Tamás: Markó Béla működése alatt mindig tisztelte a szakmai szempontokat, ami a mostani RMDSZ-ről nehezen mondható el. Az illiberalizmus minden szakmát átpolitizált, a hagyományos érdekvédelmi csoportokat, szakszervezeteket és az egyházakat pedig teljesen kiszorította, feladataikat átvette. Balog Zoltán működéséhez nagyon hasonló folyamatok mentek végbe az erdélyi protestáns és katolikus egyházakban is, vagyis 2026-ban az RMDSZ erőforrás-kontrolljához visszatérni nem egyszerűen informális alkukat, hanem korlátlan etnikai autokráciát jelentene Erdélyben.
Toró Tibor: A román választási rendszer arra kényszeríti a kisebbségi szavazókat, hogy mindig egy etnikai pártra szavazzanak, ha azt akarják, hogy valaki képviselje az érdekeiket. Ezért, miközben Magyarországon a Fidesz a szavazatok felével szerzett kétharmadot, az erdélyi magyar közösséget az RMDSZ szinte 100%-os felhatalmazással, csaknem korlátlan legitimitással kormányozza. Ahhoz is az RMDSZ ajánlása kell, hogy valaki egy magyar iskolában igazgató lehessen. Ez látszólag kulturális autonómiát biztosít, de a gyakorlatban mindenféle pluralizmust kizár, pártlojalitásba kényszerítve azokat, akik szeretnének helyben iskolákat vezetni, magyarul oktatni, kultúrát szervezni. Nemrég bukott meg az RMDSZ egy javaslata, ami ugyanígy rendezte volna át a magyar színházak vezetését is. Az erdélyi irodalmi mező ugyanettől szenved, miután számos irodalmi rendezvényt az RMDSZ szervez.
Kiss Tamás: Erdélyben azért érvényesül keményebben az illiberalizmus, mert a magyarhoz hasonló kisebbségi társadalmak könnyen bennragadnak a politikatudományi szakirodalomban konszociatív rezsimnek nevezett struktúrákban. Ez etnikailag, vallásilag megosztott társadalmakra jellemző – Hollandiában és Ausztriában is hangsúlyosan megjelenik –, ahol a különböző társadalmi szegmensek nem olvadnak össze, hanem pillérszerűen egymás mellett élnek. Ezek a párhuzamos társadalmak sokkal kitettebbek az illiberális rendszerek évtizedes berendezkedésének, mint az alapvetően homogén többségi demokráciák. Az RMDSZ nem egyszerűen egy a romániai pártok közül, hanem sok erdélyi számára „a magyar párt”. Ezért is nagyon fontos sajátos erdélyi intézményi megoldásokat találni erre a helyzetre, hiszen attól még, hogy a NER megbukik, mi itt maradunk az etnikai autokráciában, aminek a leváltásához az erdélyi magyar értelmiségnek és politikai osztálynak sincs fantáziája.
Az Orbán-kormányok kommunikációja tehetséges volt szakmai kérdések identitáspolitikai keretezésében, viszont az idei kampányban a Tisza „Működő Magyarországért”-programja nyomán sokan a szakmai szempontok visszatérését, sőt, a „technokrata populizmus” megszületését vetítik előre. Mennyire nyitott a szakpolitikára az erdélyi magyar társadalom?
Toró Tibor: Az elmúlt években az RMDSZ minden olyan ügyet magába olvasztott, ami azzal fenyegetett, hogy alternatív magyar mozgalmat hoz létre. Amikor a jogvédelemnek volt nagy felhajtóereje, az RMDSZ gyorsan zászlajára tűzte a jogvédelmet, amikor a székely autonómiának, azonnal azt is. Ugyanilyen fogékony volt a Fidesz felől érkező, kereszténységgel, nemzettel, menekültekkel, unióval kapcsolatos ideológiai impulzusokra, ennek a stratégiának pedig az lett az eredménye, hogy minden, erdélyi magyarokat érdeklő kérdés az RMDSZ-en belül jelent meg, még mielőtt új politikai pólus képződhetett volna belőle. Ugyanakkor az orbánizmus valamit megváltoztatott Erdélyben. A mostani kormányváltás után az RMDSZ sokkal nehezebben pártolhat át az új budapesti rezsimhez, ahogy eddig tette, mert az orbánizmustól ezúttal valóban meggyőzött erdélyi szavazói egy jelentős része vereségben is kitart a Fidesz mellett. Érdekes lesz látni, sikerül-e az RMDSZ-nek átpozícionálnia magát, vagy a váltás során elveszíti hagyományos táborát. Ráadásul Kelemen Hunor Romániában is nehéz helyzetbe kerülhet: az RMDSZ koalíciós partner volt egy olyan kormányban, ami pár perccel az interjúnk kezdete előtt bukott meg. A mostani érzékeny helyzet mindenképp tért nyithat egy sokrétűbb, demokratikusabb diskurzus kezdetének, ami leváltja az RMDSZ hegemóniáját.
Kiss Tamás: Ha egy kicsit én is átfogalmazhatom a kérdést, javasolnám a magyar és a román pártpolitika összehasonlítását. Tiborral éppen a napokban beszéltünk arról, hogy érdemes lenne egy tanulmányban összevetni a Tiszát a romániai antikorrupciós mozgalommal. Ha a felszínt nézzük, Magyarországon és Romániában is egy illiberális és egy neoliberális hegemón küzd egymással, a Tisza természetéből adódóan a másodikhoz áll közelebb. A felszín alatt ennél nagyobb centrum-periférfia konfliktus húzódik, ami elsősorban a gazdaságban nyilvánul meg. A Fidesz gazdasági szuverenizmusa a 2020-as évekre csúfosan megbukott, miután sem a fejlesztő államot nem tudta kialakítani, sem Magyarország gazdasági függőségeit nem tudta mérsékelni. A gazdasági szuverenizmushoz járult az euroszkeptikus identitáspolitika, és az utolsó évekre a Fidesz a kettő ötvözését csak egy szélsőségesen klienteláris rendszerben tudta megoldani, amiben a különböző előnyök és ideológiai kapcsolások tartják össze a nemzeti tőkések és az alsó-középosztály szövetségét. Romániában is találunk ezzel analóg pártokat, bár tény, hogy a Fideszhez hasonló hegemóniát sosem értek el. Ahogy Magyarországon Magyar Péter, Romániában is egy atlantista-eurocentrikus, elsősorban a városi, professzionális középosztályra támaszkodó antikorrupciós populizmus hívja ki ezt a protekcionista nemzeti populizmust. Az erdélyi magyarok hosszú kisebbségi létéből fakad, hogy többségük a gazdasági perifériához tartozik, ami fogékonyabb a nacionalizmusra. Magyarországon jól ismert a Tamási Áron-féle, búcsús, rurális, székelyes Erdély, és a liberális, kozmopolita Marosvásárhely ellentéte. Az erdélyi urbánus közeg hosszú ideje küzd önmaga újratermelésével, a Fidesz itteni eredményeihez ez is hozzájárult. A demográfiailag sikeresebb erdélyi magyar munkásosztály kevésbé érzi magáénak a Tisza-féle professzionalizmus-diskurzust.
Ma megbukott a román kormány, ahogy áprilisban a magyar is. Hogyan látjátok az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom jövőjét az új körülmények között?
Toró Tibor: A Mozgalom a kezdetektől erős a tematizálásban. Most nem került szóba, de az áprilisi választások idejére megfigyelő-kezdeményezést szerveztünk Erdélyben a levélszavazatok ellenőrzésére, más ügyeinkhez hasonlóan ez is sikeresen alakította a közbeszédet. Ugyanakkor a puszta kérdésfeltevés nem elég ahhoz, hogy mozgásba hozza az erdélyi magyar társadalmat. A következő hónapokban annak a lehetőségét keressük majd, hogyan tudunk a diskurzus-építés felől az érdekképviselet és a jogvédelem irányába mozdulni.
Kiss Tamás: A magyarországi választások természetesen sokak figyelmét fordították Erdélyre, de még rengeteg tennivalónk van, hogy ugyanezt Románián belül is elérjük. Muszáj beszélnünk arról, hogy a válságos neoliberalizmus és a továbbra is erős szélsőjobb szorításában hogyan fogalmazhatja újra magát az erdélyi magyarság. Miután, ahogy korábban említettem, ebben a közösségben felülreprezentált a munkásság, kézenfekvő, hogy a fenti kettő helyett egy harmadik, baloldali, progresszív irányba induljon ez a folyamat. Ugyanekkora lehetőséget látok az ökológiai szempontok középpontba állításában. Nem hagyjuk el a szakértői működésünket sem – épp most tervezünk útjára indítani egy tanárok részvételével készülő nagymintás kutatást az erdélyi oktatási rendszerről. Természetesen a civil és a mozgalmi munkára Erdélyben sem nagyobb a mozgástér, mint Magyarországon. Hogy a folytatás pontosan milyen célok mentén és milyen szervezeti struktúrában lehetséges, erről a Mozgalom tagjai közösen döntenek majd.