„A tehetséget szikraesőnek képzelem”
Interjú dr. Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológussal
Itt vagyunk az SNI Suli Expón, ahová rengetegen érkeznek, anyák, apák, kamaszok… Miért fontos, hogy az érintettek és családtagjaik ne csak az öndiagnózis és sejtések szintjén foglalkozzanak a sajátos nevelési igénnyel?
– Sok szülő jön el, aki maga is hiperaktív, vagy egyéb neuroatipikus jellemzői vannak, hiszen ennek az idegrendszeri működésnek nagy a genetikai meghatározottsága. Az anyai hiperaktivitás ráadásul kettős hatású, mert az ilyen gyerekek esetén különösen lényeges következetesség általában hiányzik, nem tudnak nyugodtan ott lenni a gyerek mellett. Azért mondok anyát, mert hagyományosan ő az elsődleges gondozó, de mostanában egyre több apa is ebbe a szerepbe kerül. Ilyenkor ugyanakkora hatása van az ő viselkedésüknek és viselkedésmintáiknak.
Különösen az ADHD-s lányoknál fontos, hogy a hiperaktivitást, figyelemzavart azonosítsuk, mert náluk ez egész másképp néz ki, mint a fiúknál, akik sokszor látványosabban hozzák az ismertetőjegyeket. A hiperaktív lányokra inkább jellemző folyamatos beszédet és jövés-menést nehezebb beazonosítani hiperaktivitásként, pláne, hogy a nőkön nagyobb a társadalmi nyomás, hogy az elvárásoknak megfelelően viselkedjenek. Mindez igaz az autizmus esetében is, ahol szintén megjelenik a hajlam öröklődése. Előfordul, hogy valaki bélyegnek éli meg a diagnózist, de a legtöbben megkönnyebbülnek, mert végre értik, mi történik velük.
Sajnos nagyon különböző diagnózisok születhetnek ugyanarra az emberre. A zavarok sokszor egymásra rakódnak, nehezen szétválaszthatók a jelek. Hatalmas a szakember felelőssége. Egyetlen szó vagy mondat megváltoztathatja valaki életét. A pszichológusnak vigyáznia kell, hogy ne rányomja az illetőre, hogy na, ez vagy, hanem előbb megismerje őt. A valódi feladata nem a diagnosztizálás, hanem hogy a megfelelő pillanatban kimondja a megfelelő szavakat.
– Volt olyan konkrét eset, amikor visszacsatolást kaptál, hogy valakire sorsfordítóan hatott egy mondatod?
– Nagyon sokszor. Főleg szülőknél fordul elő, hogy kimondják, a beszélgetésünk után teljesen másképp néznek a gyerekükre. A tehetség gyakran nem is látszik, mert a zavar eltakarja. A szakember mutat rá, hogy nézd, van egy ilyen csodálatos oldala is! Ezt a hírt általában kapaszkodónak használják a szülők, bár előfordul, hogy örülnek, de nem feltétlenül hiszik el igazán. Ezért is fontos, hogy a szakember észrevegye a gyerek erősségeit. Zoknistoppoláskor sem a lyukhoz varrjuk a zoknit, hanem a zoknin próbáljuk befoltozni a lyukat. A szülő azt szeretné, hogy ha figyelemzavaros a gyerek, fejlesszük a figyelmét. Igen, fejlesztjük, de elsősorban mindig arra kell fókuszálni, amit szívesen csinál, mert megy neki. Fontos, hogy a pozitív élményekhez csatoljuk a fejlesztendő területet.
A lehetőségeket persze befolyásolják a szociokulturális tényezők. Találkoztam gyerekkel, aki már három évesen olvasott és mindenféléhez értett, de ez teljesen véletlenül derült ki egy fodrászatban, mert épp ott volt a szakember. A szülők is okosak voltak, de a környezetük korlátozta a világról alkotott képüket. Az apuka hitetlenkedve kérdezte: “akkor még ügyvéd is lehet?” Nekik ez volt a csúcsok csúcsa. Ilyenkor csak az segít, ha egy jobb háttérrel rendelkező, hozzáértő ember felismeri, hogy tehetség a gyerek, és foglalkozik vele.
– Ezek szerint sok múlik a szerencsén?
– Igen, sajnos ebben sokat számít, hogy hová születik, kivel találkozik és milyen tevékenységekhez fér hozzá a gyerek. Czeizel a véletlent is belekalkulálta a tehetségmodelljébe. A tehetséggondozásnak az lenne a lényege, hogy a szerencse szerepét minél kisebbre csökkentsük. A tehetséget szikraesőnek képzelem, ami lehull az égből, és esik a sivatagba is, gyújtósra is. Nekünk kell optimalizálni a körülményeket, hogy fel tudjon lobbanni. A kerekesszékes gyerek is lehet tehetség és a vak lány fantasztikus költő, konkrétan ismerek ilyen példát.
– Azt vallod, a belső hajtóerő gyakran jobban számít az adottságoknál. Hogyan lehet a képességek mellett ezt is fejleszteni egy gyerekben?
– Inkább arról van szó, hogy azt a gyereket tartjuk tehetségesnek, akiben ez eredendően megvan. Lehet trenírozni a belső hajtóerőt, de nem mindegy, honnan indulunk. Gyakran előfordul a gyorsan fejlődő gyereknél, hogy a zene vagy matematika terén hamar kiemelkedik, de nem akar tehetség lenni, mert az állandó kihívást jelent. Ezt is észre kell venni. Miért kéne mindenkinek tehetségnek lenni?
Ráadásul a tehetség nem feltétlenül a világmegváltásról szól. Én a legfontosabbnak az úgynevezett „átlagtehetséget” tartom, aki a mindennapokban vállalja a kihívásokat. Ha fejleszteni akarjuk, a legfontosabb a gyerek kérdéseire mindig optimális választ adni, ami bátorítja, hogy állandóan rákérdezzen a világra: oké, van egy célom, ezt hogy lehet megcsinálni? Ebben az önálló gondolkodásban kell erősíteni. Ez nem arról szól, hogy önellátó, lehet, hogy fel kell rá húzni a zoknit. De vállalja a felelősséget, és saját döntéseket hoz. Persze, ha a szülei dolgába szól bele, le kell állítani.
– Mert felborul a partneri viszony?
– Igen. A partneri kapcsolatban a felnőtt határozza meg a keretet. Mindig lehet tágítani, de csak annyira, hogy a gyerek még felelősséget tudjon vállalni a tetteiért. Ez a tehetséges gyerekre is igaz, csak ő jobban feszegeti a határokat. Ha fejleszteni szeretnénk, hagyni kell, hogy vállalja a felelősséget a saját fejlődéséért. Mert vállalná, de mi azt mondjuk, nem neked való, ne kérdezz ilyet, ehhez még kicsi vagy.
Épp egy tegnapi előadásomon beszéltem arról, hogy a kutatások azt mutatják, a siker legnagyobb indikátora a már kiskorban épülő önállóság. Ezer gyerek vizsgálatával, negyven éves követés után ez jól látszik. Akkor miért fordul a szülő szakemberhez olyan kérdésben, hogy két óvoda közül melyikbe menjen a gyerek, ha mindkettő szuper a szülő szerint? A jelenlévők többsége úgy gondolta, ha a szülő mindkét opciót jónak tartja, nincs benne kockázat, ha elmegy a háromévessel, hogy nézd meg ezt, nézd meg azt. De egy hölgy kijelentette, a gyerek semmiképp nem dönthet. Kiderült, hogy óvodavezető. Ilyenkor azt felejtik el, hogy nem olyanokból hagyjuk választani, aminek aztán nem örülünk, hanem mindenképp örülünk, mert úgy állítottuk fel a keretet. A véletlenre is bízhatjuk, de miért nem bízzuk a gyerekre? Akkor mindjárt kompetensnek érzi magát. Ráadásul a saját választása mellett jobban elköteleződik. És akkor már közeledünk oda, hogy nem érdekel, hogy lehetetlen. Meg tudom csinálni.
– A 21. század fiataljainak szorongása hogyan kapcsolódik a keretek lazulásához, tisztázatlanná válásához?
– Igazából nincsenek keretek. A fordulópont az volt, amikor a gyerekek kijöttek a szülői kontroll alól, mert már máshonnan is szerezhettek információt. Nagyon más világ, amikor a szülő határozza meg, a gyerek milyen ismeretekhez fér hozzá. El tudjuk képzelni, hogy még televízió sincs? A '60-as években felnövők már megtapasztalták a szabadságot, hogy a szülők lekerültek a piedesztálról. Felnőttként ők lettek a “frusztrációmentes” nevelés elindítói, akik már nem akarták megmondani a gyereknek a tutit. De hatalmas szorongás lesz abból, ha nincs tiszta keret. Ott a gyerek nem érzi magát biztonságban. Ebben a megfordult viszonyban ő mond meg mindent, ami mindkét félben szorongást kelt. Nagyon nehéz változtatni, mert a szülők is aszimmetrikus kapcsolatban nőttek fel, a szimmetrikusra nincs mintájuk. Vagy mindent szabad, vagy semmit.
– Ez nemzetközi szinten igaz?
– Igen. Ez nem hazai probléma, egyszerűen a kinyílt világ velejárója.
– Miközben sokak önmegvalósítását eleve ellehetetleníti a szociokulturális hátterük, a túl sok lehetőség is bénítóvá válhat. Hogyan tud ebben segíteni a szülő vagy pedagógus?
– Ezt sem tizenéves korban kell elkezdeni. A gyerek ideális esetben 3 éves kortól tanul dönteni. Ez közös fejlődés, mert a szülő se tudja, hogyan küzdjön meg ennyi információval. Meg kell tanulni a lemondást is, elfogadni, hogy nem tudunk mindenhol ott lenni. Ez az egyik szorongás, a Fear of Missing Out (félelem a kimaradástól), hogy már nem örülünk semminek, mert valamit biztos elmulasztottunk. Ott vannak a mai huszonévesek az újabb diagnózissal: életkezdeti válság. Azt kellett volna megtapasztalniuk kicsi kortól, hogy ha valamit döntenek, annak következménye van, de egy újabb döntéssel továbbléphetnek. Az elköteleződés nem feltétlenül szól örökre. Vegyük az óvodát. Az egyik dajka boszorkány, vagy a gyerekek teljesen idióták. Akkor menjünk, nézzünk meg egy másikat. A szülői minta nem abban áll, hogy a felnőtt tudja, hogyan kell megküzdeni ezzel az információs társadalmi problémával, hanem egyszerű kis technikákat ad, hogy tanulj meg dönteni, majd újra dönteni, ha szükséges.
– A Szabad Európának adott 2023-as interjúdban azt mondtad – nem először és nem is utoljára bírálva az oktatási rendszer rugalmatlanságát –, hogy “a mai gyerekeknek egyáltalán nem való az az iskola, ami a száz évvel ezelőtti gyerekeknek volt megfelelő.” A digitalizáció hívó szaván túl mi az alapvető különbség a száz évvel ezelőtti és a mai gyerekek működése között?
– Maradjunk abban, hogy az oktatás akkor sem volt jó. Nézzük meg Karinthyt, Nyilas Misit, mindenhol látjuk, hogy a gyerekeket abuzálták az iskolában. De a 20. század a menetelésről szólt. A tömegoktatás arra készítette fel a gyerekeket, ami a társadalomnak a legfontosabb volt: hogy utasításokat tudjon végrehajtani. A munka világa is úgy nézett ki, mint az iskola, ültek sorban az emberek, mindenki csinálta a feladatát. Két dolog változott: a munka világa, és a gyerekek, mert az idegrendszer egész másképp formálódik, ha sok információ van körülötte, és gyorsan kell váltania. Arról ne is beszéljünk, hogy fiziológiásan hogyan hat a fejlődésére az egyre több méreganyag, vírus. Ha egy átlag 21. századi gyereket betennénk egy száz évvel ezelőtti iskolába, iszonyú problémás lenne. Pedig nála nincs figyelemzavar, autizmus…
– Ezek szerint a 20. századi oktatás csak a kultúrához igazodott jobban?
– Igen. Most olvastam Gloviczki Zoltán A holnapután iskolája című könyvét, nagyon ajánlom. Leírta benne egy 16. századi bártfai iskola programját, ami nagyjából úgy néz ki, mint amit mi most szeretnénk. Csakhogy az iskola kötelezővé válásával a szükség átformálta ezt a működést. Mítosz, hogy a 20. századi a mostanihoz képest valami szuperiskola volt. Akkor az is teljesítménynek számított, hogy egyáltalán bekerül az oktatási rendszerbe a gyerek.
– Az atipikus fejlődésű gyermek című 2020-as előadásodból a laikusok számára is kiderül, hogy a neuroatipikus gyerekek működése nem a normálistól, hanem a normatívtól tér el. Mit tanulhatunk az atipikus gyerekektől az emberi működésről?
– A különlegesek olyanok, mint a lakmuszpapír, előre megmutatják a problémát, sőt az oktatás szükségszerű irányát. A tapasztalatok szerint, ami a különlegeseknek jó, azt szépen be tudjuk vinni a mindennapokba is. Például a Meixner-módszert diszlexiásoknak találták ki, és most már olvasástanítási könyv készült belőle elsősöknek. Vagy vegyük a napirendet ábrázoló képeket, amiket az autista gyerekeknek raknak ki. Ezek működtek a hiperaktívaknál is, aztán kiderült, hogy tulajdonképpen minden gyereknek segítenek.
– A jövőben ezek szerint egyre több ilyen jellegű probléma lesz?
– Kevesebb nem, az biztos. Az oktatás sok tekintetben gyártja is a zavarokat. Ha nem igazodunk kisgyerekkorban a gyerek működéséhez, egyre nagyobb problémák alakulnak ki. Nézzük a beszédfejlődést. Egyértelműen kimutatták, hogy a várandós anya vérében jelenlévő méreganyagok aránya összefügg azzal, hogy mennyire késik meg a gyerek beszéde. Vagyis, ha az akkugyárakból kipárolgó anyagokból beszippantunk ezt-azt-amazt, annak következménye lesz. Régen az óvodakezdők 70 százalékánál már nagyjából megvolt a beszédhangképzés és -megkülönböztetés. Ez most csak 30 százalékukra igaz. Az iskolakezdésig javul az arány, de a gyerekek 30 százaléka úgy kezdi az első osztályt, hogy még vannak beszédhangok, amiket nem tud megkülönböztetni. Így kellene olvasni tanulnia. Ha nem köteleznék túl korán, később nem lenne gond a betűkkel, de ha egyszer összekeveri az agya, jön az olvasási zavar. Ráadásul a beszéd a kommunikáció eszköze, ha az nem megy, az érzelmi fejlődéssel is bajok lesznek. Sok problémát el lehetne kapni időben.
– A magyar oktatási rendszer jelenleg nem veszi figyelembe ezeket az érettség- és képességkülönbségeket. Az általad gyakran emlegetett vegyes korcsoportos órák hogyan működnének a gyakorlatban?
– Minden elsős gyerektől elvárjuk, hogy ugyanazt tudja. A valóságban egyesek két-három évvel előrébb vagy hátrébb tartanak, sőt, ugyanaz a gyerek is lehet bizonyos területeken fejlett, míg másokon éretlen. Ez úgy tud működni, ha különböző életkorú gyerekek mind nekik való feladatokat csinálnak. A tanár kiteszi, ami a pedagógiai célkeretbe belefér, azon belül a gyerekek választhatnak. Persze mondhatja, hogy Julcsi, Marcsi, gyertek, mi most nézzük meg ezt. De a személyre szabottság megint csak arról szól, hogy keretet húzok, azon belül a gyerekek akár egymást segíthetik, utánzással tanulhatnak. Játékok, művészeti tevékenységek kellenének, projektekben dolgozni, együttműködni, döntéseket hozni, véleményeket összeegyeztetni. A kicsi gyerekek tanítóit fejlesztőkké alakítani, a nagyobbakét pedig mentor-mediátorokká. Mindkettő feladata a tanulás irányítása.
– Mi a változás legnagyobb kerékkötője?
– A szemlélet. Lásd a pedagógust, aki egy óvodát vezet abban a szemléletben, hogy egy 3 évesre nem lehet döntést bízni, kockázatmenteset sem. Paradigmaváltásra lenne szükség. A szakma egyénekből áll. Nyilván a vezető szakemberek között van ilyen is, olyan is, de mindannyian egy bizonyos rendszerben szocializálódtak. El nem tudjuk képzelni, hogy különböző életkorú gyerekek legyenek egy osztályban. Az óvodában elfogadjuk, pedig a 3 és a 6 éves sokkal inkább különbözik, mint a 6 és a 9 éves. Akkor mi állít meg? Hogy az van a fejünkben, bizonyos tananyagot az első osztályban tudni kell. Pedig emberek milliói nőttek fel tanmenet nélkül, és köszönik szépen, jól vannak. Az oktatási rendszerünk a tudományok átadására épül. A legfontosabbakat – tanulási és szervezési képesség, problémamegoldás, kritikai gondolkodás – az iskola, ahogy most működik, nem tudja átadni. A gyerek nem tanul meg tanulni, csak biflázni. Problémamegoldás? Probléma sincs, feladatok vannak, konkrét megoldással. Szervezés? Nincs döntési joga. A pedagógusok próbálják a világ tudását átadni, de hogy lehetnek erre képesek, amikor ilyen mértékben megváltozott?
– Mi foglalkoztat most leginkább szakmailag?
– Most leginkább az, hogy miként lehet nagyon gyorsan átvinni a paradigmaváltást. Ha lenne oktatásirányítás, ami nyitott a változásra, tegyük fel, a fent említett könyv szerzője, Gloviczki Zoltán lesz az oktatási miniszter, na, akkor leszünk bajban. Mindaz, ami segíthetne továbblépni, kemény ellenállásba ütközne, mert nem ez a pedagógusok szocializációja. Rögtön a gyerekekre fogjuk, hogy baj van velük. A többséggel nincs baj, csak 21. századi agya van. A 21. századot meg mi adtuk neki, ő csak használja. A kütyüket se tehetjük le, bizonyos dolgokhoz egyszerűen nem jutunk hozzá, ha nincs applikációnk. És elvesszük a telefont a gyerektől? Aztán a pedagógus kéri, mégis vegye elő, mert azon vannak a feladatok. Megint hiányoznak a keretek. De hát nekünk sincsenek, hogy adnánk? A felnőttnek kell először a sajátjait megszereznie, azután partneri kapcsolatban összeegyeztetni a gyerek igényeivel. Találkozni vele.