A képek „itt és most”-ja
A Capa Sylvia Plachy-kiállításáról
Anyu és Apu Amerikában | My parents in America, New York 1965
Szerencsés, aki úgy járhatja be a Capa Központ Sylvia Plachy-kiállítását, hogy csak néhányan lézengenek a teremben. A képek így minden irányból körbeveszik; ha megfordul a tengelye körül, néhány másodperc alatt tucatnyi találkozást élhet át, nem kell erőlködnie a kapcsolódásokért. A nagyrészt fekete-fehér válogatás régi fotóalbumot idéz, de figurái annyira elevenek, mintha csak azt várnák, hogy valaki felvegye velük a szemkontaktust.
Plachy az 1956-os forradalmat követően Amerikába menekült családjával, de magyarországi emlékei ezután is fontos referenciapontot jelentettek számára. Rovatában, amelyet évtizedekig vezetett a New York-i Village Voice hetilapban, elválaszthatatlanul összefonódnak a felnőtt- és gyermekkori élmények, az amerikai nagyváros utcái és a budapesti Anonymus szobor. Ezeket az oldalpárokat leszámítva kevés szöveggel találkozunk az Ajándékok a XX. századból és azon túl című kiállításon, de ez a képeket szolgálja, mert cím és leírás hiányában önmagukként, saját képviseletükben állhatnak a térben.
Keleti Pályaudvar | Keleti Railway Station Budapest, 2023
A fotók a kamera mögött álló alkotóról is sokat elárulnak. Abban, ahogy Plachy alanyai a kamerába néznek, nincs szégyenkezés vagy elbújni akarás, csak bizalom és valami dacos sebezhetőség, attól függően, kire nézünk. Ugyanakkor az elrejtőzés lehetőségét sem veszi el fotózottjaitól: néha csak egy sziluettet, gyerekszempárt vagy hátat látunk, és ez semmit sem vesz el az intimitásból, amit a nyíltan odaforduló arcoknál érzékelünk. Plachy mindent és mindenkit ugyanazzal a magától értetődő közvetlenséggel láttat. A befogadó sem leskelődőnek érzi magát, hanem a bensőséges közeghez tartozónak, mintha a fotók saját emlékeinek meghosszabbításai vagy parafrázisai lennének. Ajándékok, nem is olyan fontos, melyik korból. Pillanatnyiak, örökök. Nem véletlenül kapcsolta össze Walter Benjamin látszólag ellentmondásosan az egyszeriséget a tartóssággal, a megismételhetőséget az illékonysággal 1936-os esszéjében.
És bár ő is kiemelte az emberi arcot mint az egyetlent, ami a fényképezőgép tárgyaként is megőrzi „itt és most”-ját, a Sylvia Plachy-képek jelenidejűségének érzése nem csupán emberközpontúságukból fakad. Talán ennél is meghatározóbb, hogy szinte minden fotó mozgásban van. Az éneklő, összebújó, táncoló emberek mellett még a legeseménytelenebb fotón is ott egy fátyolszerű árny vagy elmosódó suhanás, egy kitakart részlet vagy rebbenő kéz. Ahogy a valóságban, úgy a kiállításon sem létezik teljes moccanatlanság. Ez nem a portré műfajának eredendő jellemzője, még csak nem is a humanista fotográfia sajátja, hanem a Plachy-képeké: a tovalendülő pillanat, ahogy az elhomályosuló körvonalakban és egymásra csúsztatott fényrétegekben szinte kitarthatóvá válik.